Akadályozza-e a munkádat a válság?
Herbert Wright: Mint szabadúszó író, aki művészettel és építészettel foglalkozom, nem könnyű a helyzetem. 2008-ban három földrészt utaztam be megrendelésekből, ma senki sem akar megbízni egy sztori megírásával, amely Londontól csak egy metró útnyira is van.
Baranyai Éva: Londonban 2009 tavaszán volt tetőfokán a válság. Akik 2009 nyarán diplomáztak, mind munkanélküliek voltak, kivétel nélkül, októberig, még a legkitűnőbb diákok is a legjobb egyetemekről. Richard Rogers es Fosters a cég alkalmazottainak több, mint az 1/3-át menesztette áprilisban. A mi cégünk átalakította a munkaköröket: adminisztrációs szerepet kellet bevállalnia egy még nem kamaratagságú építésznek, a kamara vizsga kellős közepén.
Philippe Szechter: Ha a krízis szó etimológiáját vesszük (KRISIS görögül „döntés”), minden művészeti munka önmagában válság. Tudjuk, hogy a műalkotás mindig függ a valóságtól. Mindazonáltal ebben az új valóságban a gazdasági válság, amelyet átélünk, különböző szinteken nyilvánul meg, kihat érzékelésünkre. De kellőképpen kihat-e a lelkiekre, hogy mélyreható változásokat generáljon kutatásainkban?
Els Opsommer: A valóság most még inkább a túlélést jelenti, mint valaha, főleg a költségek és számlák későn történő kifizetése és az a bizonytalanság, hogy egyáltalán valaha kifizetik-e, igencsak stresszelő. Alapvető és gyakorlati probléma az egyén túlélése: milyen költségeket leszek képes hamarosan kifizetni és mitől tudok megszabadulni. Ugyanakkor mi az, ami szükségszerű a fejlődéshez és mi az, ami várhat még? Problematikus a termelés is.
Kevesebb-e a munkád?
Herbert Wright: Furcsamód több a lehetőség, mint valaha egy író számára – az interneten. És ez azt jelenti, hogy nincs pénz. Sok olyan iparág van, főként Londonban, amely ingyen munkából tartja fenn magát. Minden galériának van gyakornoka, még a művészeknek is. Az ingyen dolgozók nélkül London – és talán más városok – kreatív iparágai megszűnnének működni.
Baranyai Éva: Igen, sokkal.
Philippe Szechter: Az én helyzetemben már eljutottam az alkotáshoz való hozzáállásom megváltoztatásáig és a művészethez való viszonyom újragondolásáig – egyfajta, bármilyen tárgy előállításával szemben való elkötelezetlenség logikája mentén. Jelenlegi munkám jobban irányul a performancia felé, vagyis formájában jobban közelít az élethez.
Els Opsommer:Igen, kevesebb a megtérülő vállalkozásom, és a műtárgypiac szereplői (galériák, kurátorok, intézmények) meglehetősen feszültnek tűnnek. Az elmúlt években számos olyan felkérésem volt, hogy jótékonysági aukciókra ajánljak fel munkákat, még inkább szükséges a financiális részvállalás egy művészeti esemény, vagy intézmény túléléséhez. Olyan ez, mint a művészek „magánvállalkozása”. Ez a szokatlan folyamat talán lehetővé teszi a művész jelentősebb szerepét és részvételét. Vagyis amikor a saját érdeke és szándéka fontossá válhat a döntésekben.
Hogyan alakulnak az eladások?
Baranyai Éva: Potenciális új projektek vannak a láthatáron, de még semmi konkrét megbízás.
Philippe Szechter: Mostanában inkább szabad tereket keresek, ahol bemutathatnám a munkámat. Nemigen törekszem arra, hogy galériát találjak, vagy intézményesebb kapcsolatokra leljek. De ez a művésztanárság kiváltsága.
Els Opsommer: Soha sem az eladásból származott a legnagyobb bevételem. Most több a lehetőség arra, hogy biennálékra és más kortárs rendezvényekre és megbízásokra készítsek munkákat, helyspecifikus installációkat, amelyek gyakran egy-egy intézményhez kapcsolódnak.
Mivel ezek az intézmények éppen túlélnek, a kör szűkül. A kevesebb kiállítási lehetőség miatt új kommunikációs stratégiákat és utakat kell találnia az embernek.
Válságokból valami új szokott kiválni-bontakozni. Látszik-e ilyesmi?
Baranyai Éva: Igen, akiket a Fosters és Rogers kirúgott, új cégeket alapítottak, és alkalmaznak.
Philippe Szechter: Amennyire én látom, az újdonság örök paradigma számunkra.
Els Opsommer: A válság lehetővé teszi egy helyzetnek az újragondolását, hiszen a változásmindig újabb és újabb kreativitást igényel. A világ kaotikusabb (kevertebb), és a különböző választási lehetőségek elérhetőbbek. Ma a kitartáson és a rugalmasságon múlik minden a tágabb értelmezés és alkalmazkodás terén.
A válság nem tűnik totálisnak – inkább, mint a korrekció?!
Herbert Wright: Hékás, ha képzett közgazdászok nem tudják ezt megválaszolni, akkor én sem tudom.
Baranyai Éva: Az idősebb építészek, akik átélték a válságot 1989-93-ban Nyugat-Európában, úgy gondolják, ez a mostani sokkal kevésbé vészes. Viszont 1992-ben olyan sok
cég ment tönkre, hogy 1 font/négyzetméterért lehetett bérelni stúdiókat. Így alakult ki Clerkenwell, a mai építész- és designer-negyed itt Londonban, a régi könnyűipari barakkok helyén. A mostani válság elején mindenki azt gondolta, hogy hasonló folyamatok fognak beindulni, de már nincs hova menni, igazából mindenhol drága, és tömegesen nem omlottak össze cégek. Viszont rengeteg olyan dolog épült meg a “boom” alatt, aminek nem kellett volna...rengeteg ostoba hivalkodó “designer” cafe, étterem, designer bolt selling designer stuff that no one really needed épült. A boom legrosszabb oldala a kitalált, mondva csinált szükségletek kielégítése volt, mintha hamis igényeket kellett volna állandóan támasztani, furcsa programokat kitalálni.
Philippe Szechter: A rendszer sajátja, hogy állandóan válságban van, de ezúttal a globalizáció miatt a rendszer ellenségek nélkül maradt. És az iszlám fundamentalizmus nehezen rúg labdába. Úgy vélem, újabb válságok jönnek majd, nagyobbak is. A demokratikus rendszer kifulladni látszik.
Els Opsommer: A gazdasági válságot nem lehet attól az ideológiai válságtól elhatárolni, amelyben éppen lubickolunk. A közel kelet és az iszlám felől érkező fenyegetettség és a fanatikus vallási csoportok (mint a jobboldali keresztények) együtt a kapitalista rendszerrel és a globális gazdasággal olyan problémát jelentenek, amely egy jó évtizede dolgozik már a felszín alatt. A gazdasági válság ennek egyik megnyilvánulása is.
A gazdasági-társadalmi szisztéma tulajdonsága a periódusosság. Esetleg e válság is része a kapitalizmus dinamikájának?
Herbert Wright: A válság a kapitalizmus hitelességének egy bizonyos vonatkozása. A szabad-piaci gazdaság jó, de eszelős módjára kölcsönöket felvenni bizonytalanul: őrültség. Most mindannyian megkapjuk a számlát a buliért, amit a nyugati világ kölcsön pénzből elvert.
Phillippe Szechter: Nem gondolnám, hogy a rendszer magától képes lenne önmagát megreformálni, amennyiben a tőkekoncentrációs erők hegemóniát élveznek napjainkban a média kontrollján keresztül, és nem kívánnak osztozni a hatalmon.
Els Opsommer: A jólét egyesek számára mindig is mesterséges fogalom volt, míg mások számára nem az. Néhányan mindig is realistább világban éltek. Ahogyan a normákat, a gazdagságot is lehet szubjektíven értékelni, mérni. Egyes embereknek több kell a materiális jóléthez, mint másoknak.
Szükséges lenne-e állami támogatásra a művészetben a túléléshez, ahogy ez más gazdasági ágak esetében is történik?
Herbert Wright: Néhány londoni közéleti intézmény, mint az ICA, veszélyben van, és a kormányok talán csak hagyják meghalni ezeket. De fontosabbá válhat néhány gyűjtő, aki pozitívan áll ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt bemutassa gyűjteményét és fiatal tehetségeket támogasson. A Saatchi már fontos, de a Zabludowicz Alapítvány 176 galériája is jó példa: támogatják a képzőművészeti műfajokat, de állami vagy közpénzek nélkül.
Baranyai Éva: Ha a túlkockáztató bankárok kaptak segítséget, miért ne kapnának a művészek? A művészetet Skandináviában például aktívan támogatja az állam. Ezt mindenhol így kéne.
Philippe Szechter: New Deal a művészek megsegítésére? A legjobbaknak erre nincs szükségük. A művészet szimbolikus értékkel bír (lásd Baudrillard, A jelek politikai
gazdaságtanának kritikája, 1972, Ed Gallimard).
Els Opsommer: Létfontosságú a művészet és legfőképpen a vizuális művészet kulturális örökségét megvédeni. A kulturális menedzsmentet veszélyezteti az identitás körüli vita és a nacionalista légkör, amelyben a művészeket használják. Hiányoznak mostanában az intelligens meglátások és néhány bátor vélemény. Anarchikussá vált harcolni a művészetért, még akkor is, ha ez a művészeti szcéna sokkal konvencionálisabb lett.
A Brüsszelben éppen most oly aktuális problémát, a Wiels életben maradását nem lehet a főváros jelenlegi politikai közegének ismerete nélkül vizsgálni. A kortárs művészeti múzeum kérdése Európa fővárosában politikai kérdés. Az intézményt különböző közösségek működtetik, de mivel ez a politikai akarat Belgiumban eltorzult, ezért csaknem ledöntik a gazdasági érvek és érdekek. A művészek támogatása is politikai karakterű. Ugyanakkor szinte lehetetlen megkérdőjelezni az ilyen intézmények működését
A nyolcvanas évek végének Angliájában lehetetlen volt művet eladni, így a fiatalok nem köteleződtek el a festészet mellett, szabadon csináltak installációt, videót, filmet stb. Később e nemzedék művészei adták a Saatchi-gyűjtemény alkotóit. Érezhető-e, remélhető-e valami hasonló pozitív hozadék hosszabb távon?
Herbert Wright: Igen. Ez már történik
Baranyai Éva: Remélhetőleg, bár lehet, hogy a műgyűjtők visszatérnek egy új fajta klasszicizmushoz...újra festményeket vesznek majd, mert az a biztos befektetés...
A válság elején hallatszott olyan vélemény, hogy a kapitalizmus gyengülésével majd nagyobb szerepe lehet újra a "hiteles", progresszív alkotásoknak. Lehet-e tisztító ereje a történteknek?
Herbert Wright: A piac gagyi-részlege, ahol az emberek a befektetés miatt vásároltak és nem a művészetért, most eltűnni látszik. Márka-nevekről beszélek, mint Damien Hirst. „Műveinek” gyári termelése, mint a "pörgős"-festmények, vagy a pöttyök olyan volt, mint egy kis magán pénz-csináló masina, rosszabb, mint azok a számozott példányszámú Dali-nyomatok, amelyek néhány évtizede elárasztották a piacot. Örülök, hogy a legrosszabb művészeti befektetési csalások (bizonyos kereskedők és művészek kartelljei Londonban és New Yorkban) összeomlanak.
Baranyai Éva: Korai lenne erre igent válaszolni. Természetesen sok ostoba, tisztán ingatlanspekulációból származó project hiúsult meg. Ilyen értelemben tisztított a válság, de még mindig van igény ostoba shopping mall-okra.
Régebbi válságos korszakokban erősödött a művészek szociális érintettsége, érzékenysége. Vannak-e jelei ennek?
Herbert Wright: A politika Nagy-Britaniában már legalább 10 éve lebénult. Nincs társadalmi tiltakozás. Amikor a dolgok rosszul mennek, akkor fantazmagória-kultúra kell, hogy felviduljunk, még akkor is, ha csak illúzió. Ez talán sok szemetet termel, de jó dolgok is következhetnek. Az 1929-es válság vezetett például Hollywood aranykorához.
Baranyai Éva: Még nem, de bizonyos építészeknek mindig erős volt a szociális érzékenysége. Válság vagy boom, vannak, akiket mindig a community projects érdekelt.
Philippe Szechter: Sok művész van összhangban a rendszerrel, néha épp ők a legvadabb védelmezői.
Els Opsommer: Én nem profitáltam abból a fellendülésből, amelyet említettél, a munkásságomnak mindig voltak kritikus (politikai) nézetei és kérdései. Virágozni a világban tartalom nélkül sosem volt az én nyelvezetem. Így a konjunktúra mindig kiegyensúlyozott vagy véletlen.
Miben változott a művészek magatartása?
Baranyai Éva: Sokkal kevesebbért is hajlandóak vagyunk tervezni. Úgynevezett 0% profit-megegyezések születnek, ahol a cég olyan szerződéseket ír alá, hogy semmit nem profitál, a megrendelő csak a kiadásokat (számlák és papír) fizetik, így a cég életben marad. (A nyolcvanas években a költségvetésnek min. 15%-ekért dolgoztak átlagosan az építészek, a mi cégünk 14%-12%-át szokta elkérni a költségvetésnek, most levitte 6-7%-ra.
Lehet-e a válságnak egy olyan vetülete, hogy a nyugati-európai kultúra hátrébb kényszerül?
Herbert Wright: Nagyon jó kérdés. A nyugat gazdaságilag mélyen van talán, de a fejlődő szuper-gazdaságok még mindig követik és másolják a kultúránkat. Nyilván addig, amig megszerzik a kulturális magabiztosságukat. A művészeti élet Európából az Államokba „költözött” a 2. VH után – azelőtt az amerikai művészek európai trendeket követtek, mint a bátyjukat utánozni igyekvő kisgyerekek, de aztán elkezdték termelni a saját ötleteiket, még erőteljesebbeket, mint például az absztrakt expresszionizmus, konceptuális művészet, pop art…
Baranyai Éva: Ez már a válság előtt is folyamatban volt, Kína és Oroszország már a 21.század kezdete óta az építészeti megrendelések nagy részét adja. Hát hova lenne a London Office a beijing-i megrendelők nélkül? Viszont érdekes lenne megfigyelni, hogy a kínai építészek lesznek-e olyan jók a designban is, mint a kivitelezésben? Az intellektuális hatalom még mindig a nyugat-európaiak, amerikaik kezében van az építészetben, de vajon meddig? Mikor fog a beijing-i megrendelő úgy dönteni, hogy kínai építészt bíz meg, mert van olyan jó, mint egy angol vagy egy amerikai?
Els Opsommer: Átmeneti helyzetben vagyunk, amelyben az egész világkép megváltozik, és amelyben Európa szerepe egyre kevésbé fontos. Látjuk az eredményét a neoliberalista kapitalizmus kevéssé demokratikus és csekélyen humánus érdekeltségének, valamint ne feledkezzünk meg a korábbi felemelkedő gazdaságok opportunista döntéseiről sem (70-es évek olaj-válsága, az orosz elnyomás alatti afgán kérdés, a palesztin kérdés).
Egyesek szerint a nagy aukciósházak beengednek olyan pénzeket is a játékba a túlélés érdekében - pl. Kínából - amelyeket korábban nem.
Herbert Wright: Hát, vannak ott valóban eredetien érdekes, új művészek. De néhány (pl. Zhang Xiaogang) már márkanévvé vált, mint Hirst, vagy Koons, és ez nem jó. Lehet, hogy Kína egy-két év múlva összeomlik, mert hatalmas – birtok-, tulajdon-, vagyoni - csalások vannak ott, talán rosszabb a helyzet, mint volt Nagy Britaniában, Amerikában, Spanyolországban.
Philippe Szechter: Manapság a kínai gyűjtők olyan kínai művészek alkotásait vásárolják fel, akik külföldön futottak be.
Tudjuk, hogy az iszonyatos állami szubvenciókat mindannyiunk túlélése érdekében azok a bankok kapták, akik előidézték a válságot. Tud-e erre a szituációra bármilyen jövőkép épülni?
Herbert Wright: Ez rémes, de számomra túl összetett ahhoz, hogy megoldást javasolhatnék.
Baranyai Éva: A totális korrupció nihilisztikus képe. Goldman Sachs alkalmazottai már újra milliós prémiumokat kaptak az adófizetők pénzéből. Ez vajon hogy hat a munkanélküli építészekre?
Philippe Szechter: Úgy gondolom, a kapitalizmusnak semmi köze az erkölcshöz. A kapitalizmus nem képes megreformálni önmagát, mivel a célja legbelül a tőkekoncentráció és a versenygazdaság logikája szerint működik. Ebben az értelemben maradok marxista vagy szabadelvű kommunista, ami az osztályviszonyok elemzését illeti.
Fölülírt-e bizonyos eszméket a válság?
Herbert Wright: Ha a kormányok nem lennének ennyire a gazdasági fejlődés megszállottjai, akkor bolygónk nem lenne tele szeméttel, és az erőfeszítéseink az életminőség
javítása irányába mutatnának. Jó lenne ez a művészeknek. De könnyű ezt mondani, amikor nem vagy egy azok közül a milliárdok közül, akik napi egy dollárnál kevesebből élnek.
Baranyai Éva: Úgy tűnik, hogy a mesterségesen gerjesztett vágyak kielégítésére született shopping mall-ok és "theme park"-ok mögött rejlő eszmék összedőltek, de sajnos nagy hatalma van a kollektív amnéziának.
Philippe Szechter: Manapság nem igazán létezik olyan új gondolkodó, aki képes lenne az osztályviszonyok valós elemzésére. Persze nem olvastam az összes filozófust. Lásd Jacques RANCIERE vagy Bernard STIEGLER köreit.
Állítólag Angliában a közhangulat túljutott a válság mélypontján. Londonban már harmadik negyedéve nőnek az ingatlanberuházások. Érezhető-e bármi változás, átrendeződés?
Baranyai Éva: 2009 októberében mintha minden hirtelen kicserélődött volna, újra csengetnek a megrendelők, újra alkalmaznak az építészeti cégek, mintha amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is ment volna el a válság. A kisebb magán megrendelések, kisebb házbővítések száma már nőtt, de a nagyobb megrendelők még nem tértek vissza. Egyre nagyobb összegeket költünk egy kortárs gyűjtő hatemeletes magángalériájára, most bővítjük az alagsort. Tehát nyilván nem szűkültek az anyagi keretek, sőt. Ez alapján úgy gondolom, hogy a művészet iránti vásárlási szomja sem csökkent.
