Baranyai Éva

Akadályozza-e a munkádat a válság?
Londonban 2009 tavaszán volt tetőfokán a válság. Akik 2009 nyarán diplomáztak, mind munkanélküliek voltak, kivétel nélkül, októberig, még a legkitűnőbb diákok is a legjobb egyetemekről. Richard Rogers es Fosters a cég alkalmazottainak több, mint az 1/3-át menesztette áprilisban. A mi cégünk átalakította a munkaköröket: adminisztrációs szerepet kellet bevállalnia egy még nem kamaratagságú építésznek, a kamara vizsga kellős közepén.

Kevesebb-e a munkád?
Igen, sokkal.

Hogyan alakulnak az eladások?
Potenciális új projektek vannak a láthatáron, de még semmi konkrét megbízás.

Válságokból valami új szokott kiválni-bontakozni. Lát/szik-e ilyesmi?
Igen, akiket a Fosters és Rogers kirúgott, új cégeket alapítottak, és alkalmaznak!

A válság nem tűnik totálisnak – inkább, mint a korrekció?!
Az idősebb építészek, akik átélték a válságot 1989-93-ban Nyugat-Európában, úgy gondolják, ez a mostani sokkal kevésbé vészes. Viszont 1992-ben olyan sok
cég ment tönkre, hogy 1 font/négyzetméterért lehetett bérelni stúdiókat. Így alakult ki Clerkenwell, a mai építész- és designer-negyed itt Londonban, a régi könnyűipari barakkok helyén. A mostani válság elején mindenki azt gondolta, hogy hasonló folyamatok fognak beindulni, de már nincs hova menni, igazából mindenhol drága, és tömegesen nem omlottak össze cégek. Viszont rengeteg olyan dolog épült meg a “boom” alatt, aminek nem kellett volna. Rengeteg ostoba hivalkodó “designer” cafe, étterem, designer bolt "selling designer stuff that no one really needed" épült. A boom legrosszabb oldala a kitalált, mondva csinált szükségletek kielégítése volt, mintha hamis igényeket kellett volna állandóan támasztani, furcsa programokat kitalálni.

A gazdasági-társadalmi szisztéma tulajdonsága a periódusosság. Esetleg e válság is része a kapitalizmus dinamikájának?
Igen, ezt mondják a közgazdászok, hogy 20 évente dukál egy összeomlás, én építész vagyok, nem közgazdász, de a történelem azt mutatja, hogy 15-20 évente a recesszió elkerülhetetlen.

Szükséges lenne-e állami támogatásra a művészetben a túléléshez, ahogy ez más gazdasági ágak esetében is történik?
Ha a túlkockáztató bankárok kaptak segítséget, miért ne kapnának a művészek? A művészetet Skandináviában például aktívan támogatja az állam. Ezt mindenhol így kéne.

Vajon nem a felpumpált pörgés volt természetellenes?
De igen.

Lehet-e visszatérés a korábbi pörgő állapothoz? ...van-e nyertese?
Biztos hogy lesz, a ciklikusság értelmében 2030-ban lesz egy új válság.Vagy 2025. Az a sok diák, akik erőfeszítés nélkül kaptak állást az utóbbi 15 évben és még válogathattak is a cégek között, nyilván nyert. A szélesebb nyilvánosság is a sok private-public-finance initiative miatt sok jó project épült köz-használatra tehát nem csak a magánszféra nyert, hanem a köz is.

A nyolcvanas évek végének Angliájában lehetetlen volt művet eladni, így a fiatalok nem köteleződtek el a festészet mellett, szabadon csináltak installációt, videót, filmet stb. Később e nemzedék művészei adták a Saatchi-gyűjtemény alkotóit. Érezhető-e, remélhető-e valami hasonló pozitív hozadék hosszabb távon?
Remélhetőleg, bár lehet, hogy a műgyűjtők visszatérnek egy új fajta klasszicizmushoz...újra festményeket vesznek majd, mert az a biztos befektetés...


A válság elején hallatszott olyan vélemény, hogy a kapitalizmus gyengülésével majd nagyobb szerepe lehet újra a "hiteles", progresszív alkotásoknak. Lehet-e tisztító ereje a történteknek?
Korai lenne erre igent válaszolni. Természetesen sok ostoba, tisztán ingatlanspekulációból származó project hiúsult meg. Ilyen értelemben tisztított a válság, de még mindig van igény ostoba shopping mall-okra.

Régebbi válságos korszakokban erősödött a művészek szociális érintettsége, érzékenysége. Vannak-e jelei ennek?
Még nem, de bizonyos építészeknek mindig erős volt a szociális érzékenysége. Válság vagy boom, vannak, akiket mindig a community projects érdekelt.

Miben változott a művészek magatartása?
Sokkal kevesebbért is hajlandóak vagyunk tervezni. Úgynevezett 0% profit-megegyezések születnek, ahol a cég olyan szerződéseket ír alá, hogy semmit nem profitál, a megrendelő csak a kiadásokat (számlák és papír) fizetik, így a cég életben marad. (A nyolcvanas években a költségvetésnek min. 15%-ekért dolgoztak átlagosan az építészek, a mi cégünk 14%-12%-át szokta elkérni a költségvetésnek, most levitte 6-7%-ra.

Lehet-e a válságnak egy olyan vetülete, hogy a nyugati-európai kultúra hátrébb kényszerül?
Ez már a válság előtt is folyamatban volt, Kína és Oroszország már a 21.század kezdete óta az építészeti megrendelések nagy részét adja. Hát hova lenne a London Office a beijing-i megrendelők nélkül? Viszont érdekes lenne megfigyelni, hogy a kínai építészek lesznek-e olyan jók a designban is, mint a kivitelezésben? Az intellektuális hatalom még mindig a nyugat-európaiak, amerikaik kezében van az építészetben, de vajon meddig? Mikor fog a beijing-i megrendelő úgy dönteni, hogy kínai építészt bíz meg, mert van olyan jó, mint egy angol vagy egy amerikai?

Tudjuk, hogy az iszonyatos állami szubvenciókat mindannyiunk túlélése érdekében azok a bankok kapták, akik előidézték a válságot. Tud-e erre a szituációra bármilyen jövőkép épülni?
A totális korrupció nihilisztikus képe. Goldman Sachs alkalmazottai már újra milliós prémiumokat kaptak az adófizetők pénzéből. Ez vajon hogy hat a munkanélküli építészekre?

Fölülírt-e bizonyos eszméket a válság?
Úgy tűnik, hogy a mesterségesen gerjesztett vágyak kielégítésére született shopping mall-ok és "theme park"-ok mögött rejlő eszmék összedőltek, de sajnos nagy hatalma van a kollektív amnéziának.

Állítólag Angliában a közhangulat túljutott a válság mélypontján. Londonban már harmadik negyedéve nőnek az ingatlanberuházások. Érezhető-e bármi változás, átrendeződés?
2009 októberében mintha minden hirtelen kicserélődött volna, újra csengetnek a megrendelők, újra alkalmaznak az építészeti cégek, mintha amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is ment volna el a válság. A kisebb magán megrendelések, kisebb házbővítések száma már nőtt, de a nagyobb megrendelők még nem tértek vissza. Egyre nagyobb összegeket költünk egy kortárs gyűjtő hatemeletes magángalériájára, most bővítjük az alagsort. Tehát nyilván nem szűkültek az anyagi keretek, sőt. Ez alapján úgy gondolom, hogy a művészet iránti vásárlási szomja sem csökkent.