Philippe Szechter

Akadályozza-e a munkádat a válság?
Philippe Szechter: Ha a krízis szó etimológiáját vesszük (KRISIS görögül „döntés”), minden művészeti munka önmagában válság. Tudjuk, hogy a műalkotás mindig függ a valóságtól. Mindazonáltal ebben az új valóságban a gazdasági válság, amelyet átélünk, különböző szinteken nyilvánul meg, kihat érzékelésünkre. De kellőképpen kihat-e a lelkiekre, hogy mélyreható változásokat generáljon kutatásainkban?

Kevesebb-e a munkád?
Az én helyzetemben már eljutottam az alkotáshoz való hozzáállásom megváltoztatásáig és a művészethez való viszonyom újragondolásáig – egyfajta, bármilyen tárgy előállításával szemben való elkötelezetlenség logikája mentén. Jelenlegi munkám jobban irányul a performancia felé, vagyis formájában jobban közelít az élethez.

Hogy alakulnak az eladások?
Mostanában inkább szabad tereket keresek, ahol bemutathatnám a munkámat. Nemigen törekszem arra, hogy galériát találjak, vagy intézményesebb kapcsolatokra leljek. De ez a művésztanárság kiváltsága. állítási lehetőség miatt új kommunikációs stratégiákat és utakat kell találnia az embernek.

A válság nem tűnik totálisnak – ez nem inkább, korrekció?!
A rendszer sajátja, hogy állandóan válságban van, de ezúttal a globalizáció miatt a rendszer ellenségek nélkül maradt. És az iszlám fundamentalizmus nehezen rúg labdába. Úgy vélem, újabb válságok jönnek majd, nagyobbak is. A demokratikus rendszer kifulladni látszik.

A gazdasági-társadalmi szisztéma tulajdonsága a periódusosság. Esetleg e válság is része a kapitalizmus dinamikájának?
Nem gondolnám, hogy a rendszer magától képes lenne önmagát megreformálni, amennyiben a tőkekoncentrációs erők hegemóniát élveznek napjainkban a média kontrollján keresztül, és nem kívánnak osztozni a hatalmon.

Szükséges lenne-e állami támogatásra a művészetben a túléléshez, ahogy ez más gazdasági ágak esetében is történik?
New Deal a művészek megsegítésére? A legjobbaknak erre nincs szükségük. A művészet szimbolikus értékkel bír (lásd Baudrillard, A jelek politikai gazdaságtanának kritikája, 1972, Ed Gallimard).

Régebbi válságos korszakokban erősödött a művészek szociális érintettsége, érzékenysége. Változott a művészek magatartása?
Sok művész van összhangban a rendszerrel, néha épp ők a legvadabb védelmezői. EO: Én nem profitáltam abból a fellendülésből, amelyet említettél, a munkásságomnak mindig voltak kritikus (politikai) nézetei és kérdései. Virágozni a világban tartalom nélkül sosem volt az én nyelvezetem. Így a konjunktúra mindig kiegyensúlyozott vagy véletlen.
Egyesek szerint a nagy aukciósházak beengednek olyan pénzeket is a játékba a túlélés érdekében - pl. Kínából - amelyeket korábban nem.
Manapság a kínai gyűjtők olyan kínai művészek alkotásait vásárolják fel, akik külföldön futottak be.

Tudjuk, hogy az iszonyatos állami szubvenciókat - mindannyiunk túlélése érdekében - azok a bankok kapták, akik előidézték a válságot. Tud-e erre a szituációra bármilyen jövőkép épülni?
Úgy gondolom, a kapitalizmusnak semmi köze az erkölcshöz. A kapitalizmus nem képes megreformálni önmagát, mivel a célja legbelül a tőkekoncentráció és a versenygazdaság logikája szerint működik. Ebben az értelemben maradok marxista vagy szabadelvű kommunista, ami az osztályviszonyok elemzését illeti.Sz:

Fölülírt-e bizonyos eszméket a válság?
Manapság nem igazán létezik olyan új gondolkodó, aki képes lenne az osztályviszonyok valós elemzésére. Persze nem olvastam az összes filozófust. Lásd Jacques RANCIERE vagy Bernard STIEGLER köreit.